Őszi hajnal van, épp csak felkúszott a nap, amikor megállok a kocsival a tehénlegelő szélén. Gyorsan felrángatom a csizmát - a mellény, a szák és a legyezőbot már bekészítve, ugrok is át a kerítésen, mert a mező túloldalán a patak vár, a patakban pisztrángok, a pisztrángok közt meg talán a régóta áhított nagy brownie is. "Aaaaakúúú..ááád!!!!!" - üvöltöm pár perc múlva, amikor a pár méter magas löszös partról sikerül úgy beszakadnom a combig érő jéghideg vízbe, hogy még a fejem is megmerül. Még el sem kezdtem a pecát, de az első nagy barna máris majdnem becsúszott.
Szárítkozás a parton. A pulcsimat kiakasztom egy faágra (szépen gőzölög), a csizmából kiöntök vagy három liter vizet, a mellény szerencsére vízálló. Pár pillanatig gondolkodok, hogy visszagyalogoljak-e a kocsihoz átöltözni, de a patakban három méterre tőlem kétkilós szivárványosok cikáznak. "Kemény vagyok, mint az élet." - fogalmazódik meg bennem, amikor a vizes ruháimra visszahúzom a belülről tocsogó csizmát. Visszalépek a patakba, most már óvatosabban. A víz 7 fokos lehet, a levegő sem sokkal melegebb, egészen felfrissültem. Jöhetnek a halak!
Eldöntöttem, hogy ezen a hétvégén nem fognak érdekelni a szivárványosok és addig megyek, míg sebes pisztrángba (brown trout) nem botlok. Állítólag ezen a környéken tíz az egyhez az arányuk, szerintem inkább száz az egyhez. Ritka, na. Viszont átlagban sokkal nagyobbra nőnek. Előző nap a halőr mesélte, hogy valakik egy igazán szép, közel hetven centis példányt fogtak a környéken. A hétvégi célkitőzés tehát megfogni az első új-zélandi sebest.
Ehhez képest csuromvizesen a szivárványosokat kínálgatom enyhén lesúlyozott gammarus-utánzattal. Szép sötét színük van, már ívásra készülődnek, ezért is vonulnak kettes-hármas csoportokban felfelé, a patak magasabb régiói felé. Meg is fogom az egyiket, van benne bika rendesen, a botom töréshatáron dolgozik, a zsinór is majd’ elcsattan, amikor fél méterrel egy vízbe dőlt fa előtt sikerül megfordítanom.
Iszonyatos erő van ezekben a halakban, a kezdeti csattanós szakítások és kettétört horgok óta egy ideje már tudatosan erősítem a felszerelést. A háromszoros erősségű horogra kötött nimfa mostmár alap, az előke pedig 35-ös fluorocarbon. Egy-egy jobb halnál így is sokszor a bottörés, a zsinórszakadás és a horogtörés hármas határmezsgyéjén fárasztok. A bedőlt fák miatt nemigen lehet itt finomkodni, ha egy háromkilós pisztráng első kirohanásakor nem fogok rá az orsóra, egy pillanat alatt letép harminc méter zsinórt is, és jó eséllyel átvágtat pár gyökér vagy faág alatt.
Szóval itt piheg ez a remek szivárványos a merítőben, és eszembe jut, hogy ma más tervem van. Ez egy kicsit elvesz a boldogságomból, így vacogva lövök gyorsan pár fotót, és útjára engedem ezt a gyönyörűséget.
Elindulok felfelé a patak mentén. Magas a part, a nap is egyre magasabbra emelkedik, szépen belelátni a vízbe. Halakat látok itt is, ott is. Vannak köztük egészen szépek, de egyik sem sebes... ilyen hülye is csak én lehetek, de simán elmegyek mellettük. Titkon azért elhatározom magamban, hogy ha ma sikerül fognom egy sebest, akkor holnaptól újra szabad a vásár és megengedem magamnak a szivárványosok hajkurászását.
És akkor megpillantom. Egy zúgó alatti gödörben áll, csak a körvonalait látom. Egy ideig nem is vagyok benne biztos, hogy nem egy vastagabb faágat látok, de ahogy figyelem felülről, szép lassan kitér oldalra, majd visszaáll. Ez biza’ nem faág!
Csinálok pár fotót felülről, a magasból, hogy a vízből pontosan be tudjam majd mérni, hogy hol áll a hal. Visszagyalogolok vagy száz métert, mire találok egy helyet, ahol gatyafékkel le tudok menni a vízig, majd elindulok felfelé és közben próbálom a fotóról beazonosítani a helyet, ahol - ha minden jól megy - még mindig ott áll őkelme. Általában működni szokott ez a technika, ha magas partról keresem a halat, de most annyira izgatott vagyok, hogy majdnem átgyaloglok rajta. (Végre egy nagy sebesbe botlottam volna...)
Három méterrel mögötte pillantom csak meg, így gyorsan visszavonulót fújok és hátrálok vagy 6-7 métert, biztos ami biztos. Egy utolsó ellenőrzés: horog rendben. Előke, pár karcolás... azt hiszem, jobb lesz, ha kötök egy újat.
Első dobás, le sem sz... (szedi). Második, semmi. Harmadik, negyedik, sokadik. Semmi reakció. (Lehet, hogy mégis faág???) Kihátrálok a partra, pihentetem kicsit és szétnézek a dobozomban, mivel lehetne rápróbálni. A sok gammarus nimfa közt (hiába, ezek működtek mostanában) kezembe akad egy stonefly minta és bár nemigen bízom benne, viszont a horog nagyon vastag húsú, így felkötöm, lesz ami lesz alapon.
Visszaállok szépen, próbálom a lehető legóvatosabban bejuttatni a vízbe a csalit, vagy négy méterrel a hal előtt, hogy mire odaszállítja a sodrás, már a hal mélységében jöjjön. Közben egy kilósforma szivárványos beáll a sarkam mögé, a meglepettségtől majdnem kiesik a bot a kezemből.
Teljesen eltereli a figyelmemet, épp azon gondolkodom, hogy elvezessem-e a csalit a bokámtól tíz centire álló hal mellett. Megemelem picit a botot, hogy lássam, hol tart a nimfa, de nem jön... még egy kicsit emelek rajta, kezd gyanús lenni, ez vagy leakadt, vagy pedig... Bevágásnak nem nevezhető, inkább óvatos beemelést végzek, még mindig nem tudom, hogy halam van-e vagy a kövek közé szorult be a csali, de az emelésre szép lassan elkezd emelkedni a nagy test is, és akkor már tudom, hogy eljött az idő.
Első meglepetésében majdnem a felszínig tudom emelni - hiába, az itteni halak még nemigen találkoztak horoggal, sem emberrel. Aztán rájön, hogy itt valami nincs rendben, és két farokcsapással úgy kilő, hogy a lavórnyi burványok majd’ felborítanak.
Én meg futok. Futok utána a térdig érő vízben, mert már letépte a harminc méternyi legyezőzsinórt és az alátétzsinór is fogy. Szerencsémre a patak közepén halad, tiszta a terep, sekély a víz, tudom követni. Beáll egy zúgó alatti gödörbe, hálistennek itt sincsenek akadók, sikerül utolérnem. Egy helyben rúg, de akkorákat, mint egy ló, a nagy sebeseket errefelé "kiwi krokodilnak" mondják, mostmár értem, miért.
Próbálok húzni rajta, mert a gödör, amiben áll mély és nehezen tudnám szákolni. Igyekszem visszaerőltetni a térdig érő vízbe, nehezen, de sikerül. A merítő már egy ideje bekészítve lóg a hátamról a vízbe, most kézbe veszem, odalépek a halhoz, merítem, meríteném, ha beleférne. Esélytelen, ez a pisztráng nagyobb, mint a merítőm nyelestül, így jobb híján próbálom széles mozdulatokkal, nagy terpeszben bekeríteni és a néhány méterre levő sóderos zátony felé terelni.
Siker. Halam megfeneklett, két oldalról zárom lábbal, a botot eldobom (a féket teljesen kiengedem, ez fontos ilyen helyzetekben), majd rámarkolok két kézzel a halra, térdre esek, a tarkóját két kézzel sem érem át, végül a faroktövét tudom stabilan megfogni, míg a bal kezemmel a hasa alá nyúlok.
Ekkora pisztrángot még csak fotón láttam, gyorsan lemérem, 79 centi faroktőig, súlyra lehet vagy 7-8 kilós, fogalmam sincs, nem is érdekel a súlya, nem hentes vagyok, hanem horgász. Egyedül vagyok, sehol senki, nem könnyű így fotót készíteni, a távkioldót nem találom, állványom sincs, így az esődzsekimből "fészket" építek a fényképezőnek a parton, míg a lábamnál az arasznyi vízben piheg a nagy barna. Az időzítővel szerencsétlenkedek, nagy nehezen sikerül pár értékelhető fotót lőni. A hal fullad, kezdek aggódni. Inkább menjen el épségben, minthogy ezer fotót készítsek róla és megfulladjon - nem mindig könnyű az ilyen döntés, most is nehezen szánom rá magam, mert bénának érzem a képeket.
Beállok a hallal a combig érő vízbe, már a kopoltyúja is alig mozog. Sokáig tartom a jeges vízben, a kezemet már nem érzem, teljesen elfagyott, de az adrenalintól melegem van. A halam - mert mostmár ez az én halam - lassan erőre kap, először csak tátog, majd a teste is mozdul. Már fél órája állok a jéghideg vízben és dajkálom, mire úgy látom, van benne annyi erő, hogy nem csapja oda a sodrás a kövekhez, így útjára engedem.
Pihegek egy kicsit én is, várnom kell, hogy a fagyott kezembe visszatérjen az erő és elpakolhassam a szétdobált holmijaimat. Küldetés teljesítve, boldogan gyaloglok visszafelé a tehénlegelőn át, lassan tíz óra, ideje hazamenni és megreggelizni, a kávé most akár ki is maradhat.
Kapcsolódó írások:
- Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Kannibál pisztrángok - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Ausztrál lazacozás - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Nyomás a pisztrángok után - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Horgászat fejjel lefelé
