Még télen Gáborral a Dunán, addig nyáron a Balatonon hajtjuk a süllőket, így kiegyenlítődnek az erőviszonyok, mindenki horgászhat hazai pályán...
Télen rohadtul fáztunk, most nyáron meg napszúrás fenyeget a csónakban bennünket. Ha átlagolom, egész kellemes hőmérsékleben horgászunk, mint Ricsi barátom Új-Zélandon. Nekünk valamiért akkor eszik, ha odafagyunk vagy odasülünk. Köztes megoldás is van, amikor nem kell küzdeni a szélsőséges időjárással, de akkor csak ímmel-ámmal csipegetek és a nagyok hallgatnak.
Első alkalommal rövid, de tartalmas peca jött össze, nem titok, egy percig sem bóklásztunk a magyar tengeren halak után keresgélve. Gábor áthúzta hozzánk a déli parta az aluhajót, modván, van pár jó pálya a tarsolyában, amit lepecázhatunk a délután folyamán. Pontosan jól tudta, hogy merre induljunk, évek munkája lapult a gps-ben. Magam is tudom, mekkora kincs az ilyen információ, legtöbbünk az évek során összeszedett pofáraesések miatt nem szívesen adja ki a tuti pályákat, ezúton is köszönöm neki, hogy bizalmába fogadott, igaz, a kooridnátákat még nem küldte át e-mailben, de szerintem csak jeleznem kell neki, hogy ne feledje - talán ennyi is elég lesz.
Végre elindulunk. Hál’ istennek, rövid aszalódást követően jelez a gps, hogy le kéne tenni a súlyt, megérkeztünk. Nem is húzom az időt, a kapitány utasítása szerint járok el: horgony leeresztve. Szerelek, közben komám már dob is. Alig érkezünk meg, Gábor rögtön tekeri. Esküszöm, már-már a pofátlanság határát súrolta a helyzet: számban a zsinórral (jobb felével a fonottat fogom, bal felén résnyin kommunikálok) igyekszem megelőzni a kellemetlen szituációt, és előre leszögezem, hogy nem ér első dobásra halat fogni. Annyit mondok: kilóhetven. Rendben. Aztán pedig másfél. Végre én is dobok, és ütök egy jó halat, mire beleúszik valami kagylós rettenetbe a fenéken és elmetéli a vékony fonottam. Hurrá. Nincs több hal, átvándorlunk valami másik pályára, amire még fér jigfej, ugyanis fél kilót - két grammos kiszerelésben - biztos ott hagytam. Itt nem jön azonnal a hal, és csak valami kis hitvány izé van a víz alatt, nem tudjuk mi az, de nem túl akadós, többször átbillentem rajta a gumihalat. Kisvártatva Gábor leemelt egy hármas formát, csak úgy. Én is koncentrálok, végre megkoppintja valami, amibe belevágok, de már a jigfej sincs a zsinóromon. Ott háromból három, itt kettőből nulla. Picit zavar a dolog, fárasztanék én is. Gábor rám tukmálja a botját, mondván az enyém ide durung, és a csali is bevált. Tartom magam, de a végén beadom a derekam, de csak hogy békénhagyjon. Végre oda is dörgöl valami, aztán meg mintha egy felakadt wobblert húznék. Garda, mi más. - mondom tudálékosan azonnal. Hát egy dévér szájba! Már nem fáj, most kell abbahagyni.
Következő alkalommal én mentem északra. Egyszerű a dolgom: Szántódon leteszem az autót, átúszok a komppal, a hőmérséklet még tűrhető, korán van, hat huszassal érkezek, majd a hajóról szinte a horgászcsónakba lépek át. Ez ám az élet. Terv: sok süllőt fogunk, és még több kövest. Jól hangzik, nem módosítok, inkább szerelek. Lefotózom, mert magam sem fogom elhinni később, hogy a sügérezéshez szánt jigfejnek gúnyolt valamit kötök fel egy rá illő twinyóval. Ez a Dunán kábé annyira izgatná a süllőket, mint egy bolharák. Max viszketnének tőle, ha meglátják - ha meglátják! De a Balatonon "bolharákot" is eszik a süllő, vagy mi. Ezen most is csodálkozom, de hiszek. Az első pályát köves borítja, mintha azok alkotnák az akadót. Ahány dobás, annyi kapás. Mellettünk nem messze horgásznak, az ember azt hiszi keszegezünk, de még így is megsüvegeli. Mi meg abbahagyjuk, Gábornak nem tetszik - keressük a fogas süllőt, mert ahogy a mondás is tartja, a sas nem kapkod legyek után.
Átvágtatunk egy másik helyre, közben Gábor saját - ritmusos költeményeit énekli, nem baj, hogy más nem hallja. Újabb pálya, kövesekkel kezdünk, majd ritkulnak a kapások. Közben körülöttünk hatalmas rajokban úszkálnak a dévérek, több sötétbarna foltot is látok a felszín közelében.
Peca élvezetes, de hol vannak a süllők? Gábor mindjárt meg is mutatja, másfeles formát pumpál a felszínre. Ok, ez nekem is menni fog, csak előbb rádupláz komám. Végre megüti, hármasikrek lehetnek, mélyet szippantok halam illatából, nekem ez a kábítószerem. Újabb üresjárat, én már elengedném a pályát, de a cimbora valamit érez, nem adja fel. Kilátástalanul dobálok én is mellette, hogy teljen az idő, de ezt most benéztem.
Bevágást követően botja karikába hajlik, orsója folyamatosan adagolja a zsinórt, a hal körbejárja a lehorgonyzott csónakot, majd pár perc sétáltatás után öntörvényűen visszaáll a megakasztás helyére. Persze, hogy oda, mert ott van a kis tanyája jó sok éles kagylóval és még ki tudja mivel a fenéken. Szerencsére nem vágja el semmi a vékony Nanót, és a hal is vízközé kényszerül, így egy veszélyforrás kiiktatódott. Innét már csak türelem. Jó öt perc után hatalmas burvánnyal mutatkozik be őkelme, a nyolvan centi körüli balatoni süllő.
Kezd nagyon meleg lenni, de a keleti szél is megélénkül, átvágtatunk a másik oldalra, hátha. Nagyhalas akadót horgászunk, de a nagy halak tesznek rá. A szél egyre erősebb, a nap pedig kezdi égetni lábfejem, amit inkább be is kenek, fejemre szalmakalapot dobok. Ekkor én is érzek valamit, mint Gábor a kapitális süllő előtt: most kell abbahagyni. Egyszerre mondjuk ki, így legalább ebédre visszaérek a deles komppal. Jó peca volt!
