Ha nem eszi a nagyot, adj neki kicsit

Azon a napon három értékelhető méretű halat fogtam, de nem jött könnyen az eredmény. A szokásos méretű csalira meg sem mozdultak, váltani kellett.

Ahogy a halak is alkalmazkodnak a körülmények változásához, mint például a vízhőfok, vízhozam, hold stb., úgy nekünk, horgászoknak is követnünk kell ezt. Ez így leírva nagyon egyszerűnek tűnik, de valójában mégsem az. Minden évszakban másak a reakciók és a olykor a szokásostól is eltérnek. Ha nem vagyunk elég interaktívak, hoppon maradunk, vagy meg kell elégednünk az arasznyi kövesekkel. A Dunán eltöltött sok ezer óra alatt ragad némi tapasztalat az emberre, de ezek nagy része egyszerű tapasztalat marad örökre - a miérteket csak a halak tudják. Legkézenfekvőbb, ha a kuttyogtatót hozom fel példának. Elődjeink megtapasztalták, hogy segítségével kapásra lehet bírni a harcsát. Valójában tudja valaki, hogy miért? Dehogy. Mindenki csak találgat, senki sem képes tudományosan alátámasztani az elméletet, találgatunk, de nem is baj, hogy nem tudunk mindent a halakról. Így van ez rendjén, ha mindent tudnánk, már üresek volnának a vizek, mert elhordták volna belőle az összes halat.

Nagy csali, nagy hal

Ez sem mindig igaz, de jól hangzik. Ujhelyi Gábor cimborám például a Balatonon rendre "giliszta" méretű plasztikokkal fogja az öt kiló feletti süllőket és a kisebbeket is, erről volt szerencsém személyesen is meggyőződni. A Dunán ellenben azt tapasztaltam, hogy ősszel nagyon eszi a süllő a darabosabb gumikat. Évek óta húzok egy 11 centis, mély, hasas, testes csalit, óriási koronggal. Eleinte picit idomtalannak tartottam, aztán elkezdtem dobálni az eggyel kisebb és nagyobb változatát is, utóbbit harcsára, míg a 8-as méretet szórakozásból, csak olyan helyen tűztem fel, ahol kisebb, két kiló körüli süllőkre számítottam.

Eltűnik a hatalmas süllő szájában a 8-as Pulse Shad

Berkley
PowerBait Pulse Shad 8 gumihal
most csak 319 Ft a webshopban »

A bűvös nyolcas

Egyik alkalommal, mikor süllőre pergettem a Dunán különösebb eredmény nélkül, és biztos voltam benne, hogy van hal a pályán, jó órányi üres dobálást követően beláttam, hogy ész nélkül hajigálom a böszme csalit, nem kell senkinek. Miközben tekertem az orsót, emelgettem a botot, azon járt az agyam, mit kéne adni nekik, hogyan kéne húzni, hogy rástartoljon. Kéznél volt pár mélyre törő wobbler, így egyik kedvencemre cseréltem a puha csalit. Módszeresen végigpásztáztam a területet, nagyjából fél méterre a fenék felett, de még egy akadóba sem sikerült belehúzni... Igaz, ami igaz, rendesen veretett az a wobbler is. Ekkor felpattintottam a gumis dobozom, s tekintetem azonnal megakadt egy pici csalin. Intenzív, de mégis lágyabb rezgéseket kelt, mint amikkel addig szűrtem a vizet. Felkötöttem egy 8-as méretű Pulse Shadet kísérletképp, hátha. Hozzá kell tegyem, hogy a hőmérséklet hirtelen esett, az őszies időt hamar téli hangulat váltotta fel, így egy hét alatt a víz is több fokot hűlt.

Kidobtam a meder felé és lassan emelgetve szedtem be csónakom vonalába, ahogy közeledett, egyre többet kellett várni, hogy visszaüljön a fenékre. Jól ismertem már a medret, a csónaktól úgy tíz méterre volt egy hupli, elhúztam felette már vagy harmincszor a nagyobb csalikat. Nem is számítottam különösebb eseményre, pedig ahogy fellibbentettem előtte, a visszahullóra úgy rontott rá valami, mint egy vaddisznó, de inkább süllő. Keményebb volt a rávágás a bevágásomnál is. Egy pillanatra tartotta magát a hal, aztán el is emeltem a talajtól. Kisebb csatát követően egy hatos körüli süllőt ragadtam meg kopoltyúfedelénél, majd emeltem a csónakba. Szájpadlásán csüngött a pici csali, kiakasztani nem volt nehéz a jighorgot, csontot nem fogott, a halat fotózást követően visszaeresztettem.

Oldalán lévő seb árulta el, már korábban egyszer megfogtam...

És újra visszaengedtem

Picit összezörögtem vele a pályát, de bő negyed óra múlva jelentkezett a következő kapás, ugyanarról a helyről. Termetes hal lehetett, mert olyan erővel húzta le azt a pár métert, amíg megvolt, amit csak a kapitálisak tudnak ilyen hideg vízben. Egyáltalán az is nagy szó, ha valami megreccsenti a fékem télen. Meglépett, előfordul ez ennél a méretnél. Kitekertem gumim, de különösebb nyomot nem találtam rajta, nyilván egy az egyben bekapta, majd ”kiköpte”. Kedvem lett volna földhöz vágni a botot, de nem tettem, mert csónakban álltam. Szép hal volt, nem tudtam kiverni a fejemből, s nem hittem benne, hogy aznap lesz még kapás – ez a legrosszabb, sokszor ilyenkor befejezem a pergetést. De míg gondolataim a nagy halon jártak, újabb bődületes rávágásom jött. Ez a hal, már nehezen moccant meg, pár másodpercig csak a kapás helyén pumpált. Keményen beledőltem a botba, erővel emeltem vízközé a halat, majd megindult, lehúzott pár métert. Istenem, de szeretem a fék hangját a téli hideg éjszakában! Pulzusom kissé megugrott, nem lehet elég kapitális halat fogni ahhoz, hogy az ember nyugodtan kifárasszon egy ilyet. Nem erőltettem tovább, hagytam, hogy sétálgasson, rázza csak a fejét a víz alatt, nem kell, hogy betakarjon ilyen hidegben egy liter vízzel. Jó pár percbe telt, míg feljött a felszínre, hatalmas teste fehéren virított, s mikor ráfogtam, csoda egy érzés töltött el. Megfogtam! Két kézzel beemeltem, majd belefotóztam a szájába. Mélyre hörpölte a gumit, érfogóval fértem csak hozzá. Ahogy kiakasztottam, rátettem a mércére, nyolcvankét centi. Mielőtt visszaeresztettem volna megmértem, nyolc kiló hetven deka. Hamar megjött a kedvem a dobáláshoz, és a következő kapás sem váratott magára sokáig.

Második erőteljes halam, ezt sikerült kivenni

Visszaengedni könnyebb, mint megfogni

Fél óra telt el, mikor újra ugyanott, a közvetlenül előttem található mederegyenetlenségen megütötte valami a csalim, majd mintha megállt volna az idő. A bot úgy maradt, a hal nem mozdult, én meg nem tudtam, hogy mi van. Mintha rádobtak volna egy tankot a csalimra. Puff, oldd meg. Századmásodpercek alatt futottak át fejemben a gondolatok – igaz, a tank csak most jutott eszembe -, de az elakadás lehetősége is felvillant. Sok nagy halat akasztottam már, de akkor tényleg nem tudtam, hogy mi történik. Persze, hogy hal volt, hisz olyat odavert, hogy majdnem én is megszédültem. Aztán emeltem rajta pár centit, és kinyitotta a száját. Kapcsolatunk rövid volt, de erős… Nem tudom mekkora süllő lehetett, de jól elvette a kedvem. Párat dobtam még, de már azokat is türelmetlenül tekertem be, sokszor meg sem vártam, hogy visszaüljön a csali.

Beköszönt a bajszos is

Felszedtem a súlyt és odébb álltam, hazafelé még befordultam egy pályára harcsa reményében, de már arra sem volt hangulatom, hogy lecseréljem a csalit. Picit messze voltam a kapások megszokott helyétől, így keményet suhintottam, amilyen messze csak tudtam, olyan távolra dobtam. Vízre csapódás után visszafogtam a csalit, végig kontaktusban voltam vele, míg süllyedt. Bemákoltam. Mielőtt talajt fogott volna, pumpálós kapással ette meg a harcsa. Érezni lehetett, ahogy megszívta a csalit. Kemény csata kezdődött, a hal azonnal feljött a felszínre – ahogy az összes téli bajszos -, majd vízközt folytatódott a fárasztás. Beletelt pár percbe, mire rámarkolhattam masszív állkapcsára. Az akadás helyei is jól illusztrálta a szívás erejét, szinte garatig hörpintette a kis shadet.

Kényszer mosoly

A beesőt hörpölte be

A harcsát lényegesen megviselte a fárasztás, nagyon sokáig kellett tartani, míg összeszedte magát, és el tudott úszni, ha nem így engedtem volna el, biztos, hogy felfordul, és elpusztul. Az is egyfajta fogd meg, és engedd el, de nem az igazi.

A horgászat tanulsága: nem mindig kell a Big Mac, néha jó a csipsz is.