Horgász akciók 920

Mázlista a csukák nyomában

A több évre visszanyúló horgászpályafutásom során, mikor sikerült beleszaladnom egy-egy jobb halba, gyakran megkaptam horgászismerőseimtől, hogy szerencsés vagy mázlista vagyok. Ez manapság sincs másképpen, most is gyakran hallom, hogy szerencsém van a nagy halakkal. Lassan kezdek elgondolkodni, hogy a sok horgászattal eltöltött órának nincs jelentősége, s annak, amit úgy neveznek, hogy tapasztalat, szintén nincs köze a sikereimhez? Néha megpróbáltam megmagyarázni, hogy talán azért szeretnek a nagyobb halak, mert makacsul kitartok a csali vagy hely mellett, ami szerintem a darabosabb egyedekhez hozzásegíthet, és nem a „biztos” mennyiségre hajtok.

 Ha nincs szerencséd, hiába erőlteted! –megmondták. Talán így van. Úgy döntöttem rábízom mindenkire, hogy döntse el ki-ki magának, hogy szerencsés vagyok, vagy sem.

Alig egy hónappal korábban szép csukákkal hozott össze a szerencsém, ezen felbuzdulva igyekeztem kalapálni a még meleg vasat. Az elmúlt napokban, hetekben véresre korbácsoltam a Zeteváralján található tározót a csukák, pontosabban a nagyobb csukák reményében. Az első sikeres akciókat követően nagyot hanyatlott a csillagom, nem volt szerencsém, nem tudtam 2,5 kilósnál nagyobb ordast fogni. Többször körbeeveztem, vagy körbegyalogoltam a víztározót, abban a reményben, hogy rájövök a dolgok nyitjára,…elnézést – szerencsém lesz.
A darabszámmal továbbra sem volt gond, ugyanis elég sűrűn húzogattam a rovátkákat a naplómba, viszont a testesebb jószágok, amelyekre vágytam, eltűntek a tározó mély vizében. Az időjárási tényezők nem befolyásolhatták az eredményeimet, ugyanis az hű maradt az előzményekhez, szinte minden nap esett az eső pár órát, és mikor nem borongott, akkor szikrázóan sütött a nap. Egy dolog azonban nem tett jót a szerencsémnek, a hirtelen jött apadás. A vízügyi szakemberek rohamosan engedték ki a vizet a tóból. Egy hét alatt másfél méterrel esett a szint. A drasztikus apadás nem használt a halak étvágyának, de azért én nem tágítottam.

Lassan beállni látszott a vízszint, leengedték a felesleget, így visszafogták a turbinán átáramló víztömeget, és láss csodát, megint előkerültek a termetesebb jószágok. Egy masszív akadót vallattam kitartóan egy bokorugrós csukaléggyel, amit a súlya miatt pergető felszereléssel is el tudtam dobni, és jól lesüllyedt. Egy enyhe koppanás volt az első gyanús jel, de nem tudtam biztosan eldönteni, hogy kapás volt, vagy csak nekihúztam a csalit egy ágnak. Hogy kiderítsem mi történt, visszaküldtem a legyet az akadóba. Mikor úgy sejtettem, hogy kellően lesüllyedt, megkezdtem a bevontatást. A koppanás most már határozottabb volt, és én sem haboztam, erőből bevágtam. A horog ülni látszott, ugyanis odalent valaki hevesen kezdett ficánkolni. Erőteljesen húztam felfele, hogy kimozdítsam a rejteket jelentő ágak közül. Leírni könnyebb, mint amilyen valójában volt. Aki már próbált 4-5 méterről felhúzni jobb csukát, az tudja miről beszélek. Vadul visított a zsinórom, amint a hal a csónakot kerülgette, de lassan csak sikerült felszínre erőltetnem. Azonban még nem volt véglegesnek mondható a siker. Tágra meredt szemekkel figyeltem a csalit a hal szájában, és a mai napig nem tudok rájönni, hogy az a vékony akadás a szájsarokban, hogy volt képes kitartani. Nem csak kitartott, de olyan masszívan fogta, hogy alig-alig tudtam megszabadítani az egyágú horogtól. Végre megint szerencsém volt. Természetesen a halnak is, mert visszanyerte szabadságát a fotózást követően.

Néhány nappal később ismét a vízen voltam azzal a szándékkal, hogy lehetőleg nagyobb szerencse érjen. Egy ismerősömmel közösen eredtünk a csukák nyomába. Az idő nem volt túl emberbarát, de én kifejezettem szeretem, mikor esik az eső, vagy borongós idő van. Legalább nincs melegem. Az első kisebb csukák hamar horogra kerültek, de bíztam benne, hogy azért legalább egy nagyobb példány is megtalál. Egy ígéretes helyre sodródtunk, társam meg akarta mutatni, hogy honnan fogta a legszebb csukáját, amit a tározó adott. A dobása fél méterrel arrébb csúszott, az enyém viszont jó helyen toccsant, és a süllyedő támolygót valami elkapta egy lomha mozdulattal. Keményen bevágtam és szép ívben görbülni kezdett a horgászbotom.
–Onnan jött? –kérdeztem nevetve, majd mindketten hangosan kacagtunk a történteken. A hal még tombolt a zsinórom végén, nem láttuk, csak azt tudtuk, hogy nem kicsi. Az első dolga volt még mélyebbre lemenni, mint ahol megakasztottam. Iszonyatos erő rejlett benne, akárcsak a többi nagyobb csukában, amit a tározón fogtam. Annak köszönhetően, hogy nagy a víztömeg, és komoly mélységek vannak, valamint, hogy hegyvidéki tározóról van szó, nem melegedik lóhúgy hőmérsékletűre a víz, így jól érzik magukat a krokik, és ez meg is látszik rajtuk. Lassan felkényszergettem a felszín közelébe, csak arra kellett vigyáznom, hogy ne ugráljon, mert már több csukám is kirázta így a csalit. Ezúttal azonban szerencsém volt, a horog mélyen ült. Sikeresen be is emeltük a csónakba, majd gyorsan lemértük, fotóztuk, és máris mentünk a következő hal után.

Amilyen a szerencsém, a következő jobb csuka is az én csalimat találta meg. A mélyebb vízben, a csónak közelében emelgettem a csalimat egy elsüllyedt fa közelében. Lassan a felszín felé táncoltattam, mikor a félhomályban egy jókora csuka körvonalai bontakoztak ki.
-Nézd mekkora! –szóltam társamnak, hogy ő se maradjon le a látványról. Amint kimondtam ezeket a szavakat máris pendült a bot a kezemben. –Megvan! –kiáltottam fel. Ismét heves harc következett, de most a keményebb boton védekezett a hal. A fárasztást ehhez mérten erőteljesebben végeztem, de még így is rendesen megcibálta a felszerelésemet. A csalim ismét mélyen a hal szájában volt, de azért próbáltam elkerülni, hogy sokat szaltózzon, mindenképpen szerettem volna közös fotót. Az ajakfogó villái mikor összezárultak az állán, már teljesen nyugodt voltam. Picivel nagyobbnak bizonyult, mint a korábbi halam, dekák híján négyesfeles volt. Boldogan csaptunk egymás tenyerébe társammal. Két ilyen szép jószág alig fél óra eltéréssel, ez ám a szerencse! A csúcson illik mindent abbahagyni, így arra a napra elég is volt, nemsokára befejeztük a horgászatot.

Én balga azt gondoltam, hogy ennél fennebb már nincs, mikor egy nap két jó hallal is készíthetek közös fotót. Mekkorát tévedtem! Két nappal az esetet követően úgy alakult, hogy egy ismerősömmel az alkonyat előtti másfél órát megint horgászattal tölthettem. Nem sok esemény volt, ezért régebbi sikereket, kudarcokat elemezgettünk társammal dobálás közben. Elég mélyen vezettem a csalimat, így néha meg-megbotlott egy-egy csutakban, kőben, azonban ez egyik koppanást követően furcsán elnehezedett a felszerelés a kezemben, mint mikor egy nagy zsákot fog az ember. Biztos voltam, hogy csakis hal okozhatja, ezért egy pillanatot sem késlekedtem, keményen bevágtam. Rögtön kaptam is pár fejrázást, meg furcsán kezdett a bot bólogatni a kezemben, mint mikor harcsa akad a horogra. Továbbra is egy helyben kaszált a hal. Jeleztem is társamnak, hogy nagy valószínűséggel harcsát akasztottam. A kemény felszerelést teljesen igénybe vettem, a bajszossal ugyanis nem lehet kesztyűs kézzel bánni. Húztam, ahogy bírtam, elindult a hal is, valamint a csónak is mozgásba lendült. Nemsokára jókora örvény jelent meg a felszínen, de még mindig csak a fejét rázta a bestia. Egyre biztosabb voltam benne, hogy bajszossal van dolgom. Komótosan elindult a csónak felé, vagy fordítva, mi indultunk feléje, de mindegy is, a lényeg, hogy föléje kerültünk. A mély vízből lassan jövögetett felfelé, mikor a csónak mellett megpillantottam, még egy-két másodpercig nem akartam hinni a szememnek, hogy a szürke hal a vízben nem harcsa, hanem csuka. De még milyen szép csuka! Ekkor kezdődött a java, megiramodott, és végre úgy harcolt, mint egy csukához illik. Gyors kirohanások, ugrások, mindent bemutatott, én közben meg annak drukkoltam, hogy az akadás jó legyen. Társam szerint nagyjából 5 percig folyt a csata, nekem elszállt a nagy hévben az időérzékem, kevesebbre tippeltem az időt. Kemény küzdelem árán, de beszállt mellénk a hal a csónakba. Körbevigyorogtam a fejem, ugyanis láttam, hogy nem mindennapi krokodilt tartok a kezemben. A mérések túlszárnyalták a várakozásaimat. A mérleg 7,58 kilónál állt meg, és 105 centi hosszúnak bizonyult a hal. Nem csak új személyes rekordom lett, hanem a tó eddigi legnagyobb kifogott csukáját is a kezem között tartottam. Egy hal, ennyi kellet csak a boldogsághoz. Szerencsémre éppen azt a csalit tettem fel, ami tetszett neki, a megfelelő időben, a jó helyen voltam és pont úgy táncoltattam, hogy megtámadja. Hát nem mázli?!

Még napokig elevenen élt bennem a „csukafogás” emléke, és magam előtt láttam a termetes jószágot. Rendesen alá is becsültem az ezután fogott halaimat, no, nem szándékosan, csupán elveszett az arányérzékem egy rövid időre. A szerencse továbbra sem pártolt el tőlem, továbbra is megtiszteltek a nagyobb csukák, és olykor egy horgászat alatt több is. A legnagyobbak ugyan elmaradtak a 7 kilótól, „csak” az 5 kilóhoz közelítettek, de én így is boldog voltam és vagyok. Bízom benne, hogy ezzel még nincs vége a sorozatnak, ugyanis hátra van még az ősz, messze míg befagy a tározó. A kérdés az, hogy meddig tart ki a „szerencsém”.

Elvonatkoztatva a szerencsés mivoltomtól, arra következtetésre jutottam, hogy nagyon sokat jelentettek a pontos dobások. Az sem volt mindegy, hogy az akadó melyik felén húztam el a csalit. Bármennyire hihetetlen, néha az is számított, hogy egy karvastagságú ág melyik oldalán táncolt a wobbler vagy egyéb csali. A mélység sem volt elhanyagolható. Nem ugrottak utána, csak ha leküldtem a csalimat abba a régióba, ahol szívesen tartózkodtak. A napszaktól, időjárástól függően más-más mélységben tanyáztak. A műcsalik színe, mozgása is hozzájárult a sikereimhez. Szóval a nagy szerencsém mellet, mindezek közrejátszottak a végkifejletnél.

Még egy lényeges dolog, ami mellett nem mehetek el. Úgy érzem, felelősséggel tartozom a halak iránt, ha már ilyen „szerencsés” vagyok. Kicsi a vidékünk, és hamar híre szaladt a csukáimnak. Mivel ezen a vidéken halőrködöm, elég sok horgásszal van kapcsolatom naponta, és akadtak, akik arra kértek, hogy áruljam el, hol és hogyan fogom őket. A legdurvább eset, mikor egy olyan személy kérdezte, aki a kopoltyúin keresztül a földhöz szegezett egy ággal egy 45 centis csukácskát. A szívem szakadt meg, de méretes volt és lehet hazavinni, nem kötelező a visszaengedés. Neki is azt válaszoltam, amit általában másoknak: -Én mindeniket visszaengedem, és olyan embernek nem árulom el a részleteket, aki azért akarja megfogni, hogy megegye!
Ezzel nem szerzek barátokat tudom, lehet, hogy egyszer elsüllyed alattam a csónak, de nem akarom egyetlen ilyen nagyobb halnak sem aláírni a halálos ítéletét. Nem vagyok irigy, akit ismerek, és tudom, hogy hozzám hasonlóan cselekszik, annak nincs tabu, de ellenkező esetben engedjék meg, hogy zárkózott legyek e téren. Megtanultam tisztelni a halakat, és úgy érzem, valahol ezt meghálálják.
 

 

..
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Kiárusítás

hirdetés