A tavasz hírnökei számomra nem a fecskék, hanem a harcsák. Amikor már az éjszakát a vízparton tölthetem arra várva, hogy egy nagybajszú hal elhúzza a neki szánt csalit, akkor számomra már itt a tavasz. A természet újjáéledése mindig csodálatos. Napról-napra sarjad a növényzet, megelevenednek a vizek, a madarak párválasztásba kezdenek, előjönnek az első rovarok, és éjszakánként már a csendes vízfelszínt megtöri egy-egy öblös hang, ami azt jelzi, hogy felébredtek a téli vermelésből a harcsák is. A hosszú pihenés után igyekeznek megtölteni korgó gyomrukat. Amennyire a lehetőségeim engedik, megpróbálom kihasználni ezt az időszakot, hisz ilyenkor még nyugodtak a vízpartok, nyoma sincs a kempingezőknek, csak az elszánt horgászok éjszakáznak kint, és nem utolsó sorban a célhalaim is az egyik legaktívabb időszakukban vannak.
A sekélyebb, gyorsan melegedő tavakat igyekszem felkeresni. A folyóvizeket szándékosan nem is említem, mert azok a tavaszi időszakban tilalom alá esnek, és igencsak messze kellene utaznom, hogy valamelyikben rendes harcsákat leljek. Nincs sok lehetőség, ami közül válogathatok. Összesen három olyan tóról van a tudomásom a 80 kilométeres körzetemben, amelyben megtalálható a harcsa, és éjszaka is megengedett a horgászat. Az egyiket, a legnagyobbat, amelyben a legidősebb az állomány, minden évben ebben az időszakban tiltanak le, így ez kiesik a listáról. Marad két lehetőségem, de ebből csak egyikben vannak olyan példányok, amelyek az érdeklődésemet elnyerik, így elég könnyű a választás, hogy merre induljak. A tó legmélyebb részei normális vízállásnál 4 méter körül alakulnak, és a vízterület fele 2,5–1,5 méteres mélységgel rendelkezik, így jóformán az egész tavat bejárják a halak táplálék után kutakodva, nincsenek kiemelten jó részek. Tapasztalatom szerint ezen a tavon a legsekélyebb, 1 méter alatti területekre ritkán mennek ki a nagyobb harcsák. A 7 kiló alatti kategória az, amely ezt a területet rendszeresebben felkeresi, de számomra nem ők voltak a cél. Viszonylag lapos a mederfenék, nincsenek jelentős törések, és csak egy helyen vannak nagyobb számban akadók, de ott 1–1,2 méteres a víz, és igen ritkán sikerült azon a részen 10 kiló feletti harcsát fognom, pedig sokat próbáltam. A tóban a keszegfélék mellett elég jó rákállomány is található, amit tavasszal is szívesen fogyasztanak, ezért a nagyobbak a mélyebb részeken a fenék közelében portyáznak a leggyakrabban. Ezek fényében úgy döntöttem, hogy az első próbálkozást 2-2,5 méteres vízben fogom végrehajtani. A tó legkeskenyebb részét választottam horgászhelynek, abban bízva, hogy itt nagyobb eséllyel találják meg a csalimat.
A bójás módszer az, ami a leghatékonyabbnak bizonyult ilyen körülmények között. Az eresztéket úgy kalibráltam, hogy a csalihalaim 40-50 centire a fenék felett verdessenek. Csalinak szűk tenyérnyi kárászokat sikerült beszereznem. Igazából kicsinek találtam őket, de ehhez tudtam hozzájutni. A kicsit nem arra értem, hogy a nagyobb harcsákat nem érdekli ez a méret, sőt, ezt jobban be tudja szippantani, így biztosabb az akadás, de ugyanakkor a kicsi bajszosok is nekimennek, még mielőtt a nagyok arra tévednének. A célom a testesebb, 10 kiló feletti példányok voltak, ezért nem ártott volna némileg termetesebb csali. Sokszor ez a legkörülményesebb, a megfelelő csalihalak beszerzése. Ebből most néhányan arra következtethetnek, hogy a harcsa kifejezetten nagy halakat eszik, sőt, egyenesen pontyokkal csillapítja étvágyát, de ez nem igaz. Amelyik vízben megfelelő a keszegállomány, ott a pontyokra rá se néz. A horgon fickándozó nagyobb halaknak azért megy neki, mert esélyük sincs elúszni. Egy három kiló körüli kisharcsa így megtámadja a tenyeres méretű, vagy annál nagyobb csalihalat is, amit normális körülmények között igen nehezen tudna elkapni, mert tud védekezni a zsákmány, időben el tud távolodni, és a harcsa nem az a ragadozó, amely kergeti a prédáját. Ha be is sikerül cserkésznie, jó eséllyel veri ki magát a darabos keszeg a harcsa szájából. Gondoljunk csak bele, hogy még a süllő, illetve a csuka szájából is sok hal szabadul meg, annak ellenére, hogy ők az alkatukhoz képest méretesebb, élesebb fogakkal rendelkeznek. A horgon viszont nincs esélye, így meg tudja fogni, addig forgatni, amíg begyömöszöli. Ezek fényében talán érthető, hogy miért is elégedetlenkedtem a csalihalaim méretét illetően.
A félelmem be is igazolódott a sötétség beálltával. Alig tűntek el a fények, máris jelzett az egyik botom hegyére helyezett csengő. Idegesen rángatta a spiccet a támadó, de tudtam, hogy nem ő az, akire vágyom. Kissé morogva tekertem ki az első bajszosomat. Noha végre harcsát láttam,mégis elkeserített, hogy az időigényes behúzásnak ő volt a jutalma. Az általam használt felszerelésen egy ekkora méretnek semmi fárasztás élménye nincs. Kereken három kilót nyomott a kis ragadozó. Pár fotót követően gyorsan vissza is helyeztem.
Kissé morogtam, mert nem akartam a behúzással ismét bíbelődni, így elővettem egy másik botot, ami emelt fenekező módszerrel volt szerelve, és erre tűztem fel a csalihalat. Sajnos nem tudtam dobással megközelíteni azt a távot, amit a bójákkal elértem, de így is 2 méter körüli mélységben úszkált a csalim. Még igencsak morgolódós kedvemben voltam, mikor a frissen bedobott botom kapásjelzője szélsebesen a bottestig emelkedett, majd nagyot bólintva a tartóba feszült, és megszólalt a fékem is. Mindez talán 3 másodperc alatt zajlott le. A nagy sietségemben, hogy bevágjak, véletlenül rámarkoltam a zsinórra, és így akasztottam. A feszes zsinór majdnem lekaszálta az ujjaimat. Szerencsére még időben reagáltam és nem lett nagyobb baj. Végre egy olyan hal védekezett a horgomon, amilyenre vártam. Izgalmas percek következtek, mindketten keményen cibáltuk egymást, végül sikerült a part közelébe vezetgetnem. Még rövid pórázon is rendezett egy menetet, amit egyre hevesebben verő szívvel vezényeltem le, ugyanis az akadás elég kényes volt. Bármelyik percben búcsút inthettem volna a halnak, így az első adandó alkalommal, csupasz kézzel nyúltam a szájába. Erősen rámarkoltam, bármi legyen, el nem engedem. A parton már nyugodtabb lettem, csak a mérés eredménye miatt, meg az átélt izgalmaktól kalapált kicsit a szívem. 19 kiló és néhány deka, valamint 142 centi, ezek lettek a végeredmények. Boldog voltam! Kikötöttem a halamat a nappali fotózás kedvéért, és kényelmesen hátradőlve vártam, hogy mit hoz még az éjszaka.
Reggelig semmi említésre méltó nem történt. Már javában világos volt, mikor a még bent lévő bójámra rácsimpaszkodott egy kis bajszos. Már nem bántam annyira, hisz a zsombék alatt ott pihent egy formás harcsa a pányvám végén.
Jól kezdődött a harcsás szezon, de nem hagyott nyugodni a dolog, hogy a parttól távolabbi botokon csak kisebb versenyzők jelentkeztek. Kicsit rágódtam, majd úgy döntöttem, hogy a következő kísérletet a tó szélesebb részére tervezem, talán ott több testesebb harcsa mozog. A vízmélység nem csökkent jelentősen, 1,8 métert mértem. Szándékosan nem mentem a sekélyebb részekre, még mindig az öregebb példányok érdekeltek. A víz hőmérsékletéről is pontos adataim voltak, 13,1 ℃ a fenéken és 16 ℃ a felszínen. A melegebb víz ellenére nem a felszínen kínáltam fel a csalihalakat, hanem a fenék közelében. Éjszaka már a hold is terjedelmesebb volt, és majd’ egész éjjel az égbolton világított, így jobbnak láttam lent keresni a harcsákat. Végre sikerült normális kárászokat is begyűjtenem, így bizakodva néztem az események elé.
A késő délutáni órákban megpróbáltam néhány csalihalat összefogni, hogy legyen tartalékom arra az esetre, ha bedurvulnának a bajszosok. Ez önmagában nem érdekes, viszont az már igen, hogy az első dobásra, az egy szem bábbal és csontival csalizott horgomat egy süllő csípte meg. Egy picit meglepett a hal, mikor előbukkant, de jó előjelnek tekintettem. –Ha már ennyire szerencsés vagyok, hogy süllőt fogok csontival, akkor éjszaka is történnie kell valaminek – bíztattam magam-.
Nem kellett sokat várnom az első kapásra. A kora esti órákban az egyik botom félelmetesen hajlani kezdett, anélkül, hogy a csengő megszólalt volna a spiccén. A bottartóm is elhajlott, egészen a vízig húzta a harcsa a meredeken felállított botot. Alig tudtam kiemelni a tartóból, annyira belefeszítette a vadul támadó hal, de mire sikerült akasztanom, már nyoma sem volt. Egyszerűen nem akadt meg. Csak álltam értetlenül. Minden passzentosan össze volt rakva, de valamiért nem akadt. Eléggé lelomboztak a történtek nem tagadom, ugyanis jó halnak kellett lennie, ami ilyen vehemenciával támadt. Lassan teltek az órák, 2 óra körül állt az óramutató, a gondolataim még mindig a kudarc körül forogtak, mikor a másik bójás szerelékemen valaki élénken érdeklődött. Erőteljesen rázta a botot a támadó. Iszonyatosat odavágtam neki, hogy biztosan akadjon az izmos szájban a horog. Szerencsére visszatelefonált a harcsa a zsinór végéről. Rövid, de erőszakos harc után emeltem a partra az ellenfelemet. Nem volt rossz, de az előbbinél minden bizonnyal kisebb volt. A mérleg 11,16 kilót mutatott. Gyorsan kikötöttem, bízván benne, hogy a még bent lévő szereléket elhúzza egy másik példány. A helyszínt, és a csali tálalásának a mélységét jól választottam meg, de ez a két érdeklődő akadt egész éjjel. Tulajdonképpen ez nem rossz eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy mindkét példány 10 kiló feletti volt.
Még volt egy szabad éjszakám, így megmaradt az esély, hogy szépítsek az álláson. Továbbra is bosszantott az elveszített hal, így nagyobb odafigyeléssel, több elszántsággal készültem a bevetésre. Az est első felében már volt is egy gyengécske kapásom. Serdülő harcsára gyanakodtam, miközben terelgettem kifele, azonban a parttól mintegy 15 méternyire furcsa dolgot tapasztaltam, mintha kiugrott volna a vízből a hal. A fejlámpámat felkapcsoltam, hogy a fárasztás végére lássak is valamit. Térdig álltam a vízben a sarjadó nád között, mikor előttem hírtelen kirepült a vízből a megakasztott hal és mellettem a nád között landolt. Egy csuka nézett rám a lámpa fényében. Hirtelen nem tudtam, hogy örvendjek, vagy bosszankodjak, hogy a hosszadalmas bójázási ceremónia után elkapta egy csuka a harcsáknak szánt kárászt, méghozzá éjjel. Nem volt éppenséggel apró, bő négyes jószág volt, amivel pergetve bármikor megbarátkoznék, de így egy kicsit savanyú volt a szőlő.
Gyorsan határoztam, csónakba szálltam és a lehető legcsendesebben lámpafényt nélkülözve újra húztam a szereléket. Talán fél óra telt el a bevontatást követően, mikor idegesen pattogni kezdett a bot hegyére helyezett csengő, aztán elnémult. Odaléptem a bothoz, kicsit megcibáltam a zsinórt, hogy fényt derítsek a kárászom izgágaságára. Ebben a pillanatban minden átmenet nélkül hajlani kezdett a botom. -Harcsa! -villant át az agyamon, és máris akasztottam. Jó súlyba ütköztem, kicsit megrecsegtette a féket is. Szeretem az ilyen halakat, amelyek az akasztás pillanatában jelzik, hogy kemény legények. Talán 3 perc telt el, mire a nagyjából 80 méteres távolságból a part közelébe erőltettem. Ilyenkor még megmutatják, hogy van bennük kakaó. Ez a példány is így tett, erőteljes rohamba kezdett, aminek a végén a megkönnyebbült szereléket tekertem ki. Hihetetlen volt, hogy ez is meglépett, egyszerűen kiakadt a horog. Csak álltam szoborként, és bámultam magam előtt a lámpa fényében csillogó vízfelszínt. Ez a keserű szájíz reggelig kitartott, ugyanis nem volt több érdeklődő, így egy csukával voltam kénytelen beérni az éjszakát. A horgászat azonban nem volt teljes kudarc, ugyanis a fotógépem őrzött néhány harcsás fényképet. Amelyek megléptek, idővel kevésbé fognak elszomorítani, és a tudat, hogy még bármikor megfoghatom őket, egyenesen jóleső.
A horgászat végén, összegezve a történéseket, kifejezetten jó választásnak tűnt, hogy kihagytam a sekély vizet, illetve a felszíni módszereket is mellőztem. Végig hallgatóztam, figyeltem a gyanús hangokat, összesen két harcsarablást hallottam, és azt is a mélyebb víz felett, valamint semmilyen aktivitást nem tapasztaltam a sekély részeken, néhány süllőtől eltekintve.
