Sok ezer süllőt fogtam már, de tízezret még biztos nem, ha megfogom a tízezrediket, esküszöm, ugyan úgy magamba szippantom majd illatát, mint az összes többinek. Különös varázsa van ennek a halnak, mert még a legzordabb időjárásban is képesek vagyunk kajtatni utána. Mínuszok, északi jeges szél, jég, lefagyott, csúszós hajó, dróttá fagyott horgonykötél és ezer, meg ezer betlis óra.
Ha azt mondom, hogy abban az időszakban nagyon evett a hal, akkor szerényen fogalmazok. Heti szinten akasztottam tíz körüli süllőket, sajnos sok elment, de panaszra sem volt okom, ki is tereltem párat, ponta annyit, mint amit visszaadtam a Dunának. Én így telepítek, elég költséghatékony...
Hál’ isten nem láttatok az utóbbi időben reggel, mikor horgászni kelek fel. Botrány, a velencei fürdős kurva elszégyellné magát, ha tudná, mit kínlódok az indulással. Este sokkal jobban szeretek horgászni, mert több időm van, általában többet is fogok és nem kell hozzá fáradtan felkelni.
Este még ülök a gép előtt pár órát, majd kinyomom a laptopot, s lefekvéskor beállítom mobilom, kikészítem a pecás ruháim, mind a huszonhat réteget, majd ledőlök. Még gyorsan végigfutom fejben a felszerelésem, de minden rendben, bepakoltam az autóba, fel is van szerelve, a kiegészítők a csónakban. Jöhetnek a bárányok.
Hajnalban kellemes lágy dallamra ébredek, megszólal kedvenc latin dallamom, a Chango Ta’Veni. Itt az idő, menni kéne. Kezdődik a reggeli bénázás. Kinézek az ablakon, keresek valami indokot, hogy miért aludjak tovább. Sorolom a szokásosakat, hogy késő van, korábban kellett volna kelni, igazából van meló is bőven, pihenni kéne, vagy nincs elég hideg, de ami már többször bevált, hogy a reggel úgysem olyan jó, majd megfogom este. Most valahogy mégis megmakacsolom magam és felveszem az első réteget, persze aludtam már aláöltözetben is nagyon jót, de ezen is sikerül túllendülni, lassan a bakancsot húzom, ebből peca lesz, aztán még egyszer kinézek az ablakon… Már dereng, nem megyek én sehova, majd este…
Végül tényleg este indulok, de megyek, ez a lényeg. Autó, jéghideg kormány, csónak, jéghideg gázkar. Jégpálya a csónak alja, az esti lecsapódott pára leheletfinom réteggel ráfagyott. Picit járatom a motort, imádom, ahogy duruzsol. Elrendezem táskáim a csónakban, előveszem a mérlegelőt, - ezt mindig előkészítem, ha hal van, ne akkor kelljen összezörögni a pályát és azonnal bele is tudom emelni. Táskákat egymástól fél méterre teszem le, a botot keresztbe rárakom, így az orsó nem koszolódhat, erre nagyon allergiás vagyok. Minden a helyén, kilógatom súlyom a csónak orrára és hátramenetbe váltok. Irány a Duna!
Senkit sem akarok untatni azzal, hogy hova tervezem a horgászatot, bár annyit elmondhatok, hogy a pályára egyébként nagyon jellemző, hogy folyik rajta a víz, általában szeretem télen az olyan helyeket meghorgászni, ahol nagyobb halak verődnek össze. Ezeket kell kiszúrni és karikacsapás jönnek a tízes süllők. Szóval mindezen jellemzőkkel megáldott helyen leengedem a horgonysúlyt, miután lehámozom odafagyott ujjaim a gázkarról.
Első dobásom jó hosszan bevágom a mederbe, majd rájövök, hogy először a szélét kéne meghorgászni, mert az idő előrehaladtával a mélyből kihúzódó halak után érdemesebb hajigálni. Mindegy, ezt már kisodortatom, nincs is kapás. Átgondolva inkább a parti részt dobálom hátha kinn ácsorog valami röszmeteg állat, hogy éljek Ujhelyi barátom szavaival. Nem ácsorog, ez gyorsan kiderül, átfésültem pár dobásból szinte minden métert.
Jöhet a parttal párhuzamos, picit a medernek dobálva, vékony fonottammal könnyen leér a jigfej, aztán ahogy egyre kisebb szöget zár be zsinórom iránya a parthoz képest, úgy lassabban ül vissza a fenékre csalim. Ilyenkor már csak az orsóval dolgozok, nemigen emelek a bottal, úgy túl nagyot libben. Libbenhet túl nagyot? Igen, azt vettem észre, ha nagyon lassan hullik vissza a fenékre, nem eszik meg. Lehet, hogy másutt nem így van, én még életemben nem fogtam semmit sem, ha nem a bevált ritmusban hullott alá csalim. Olyankor max csukott szájjal oldalba vágja, amire tapasztalatlan horgászok azonnal felkiáltanak, hogy elvétette. Halkan jegyzem meg, ha egy plasztik eléggé kiszámítható mozgását egy süllő elvét, akkor azt már rég éhen halva legörgette volna a folyó Paksig.
Jó tíz perces tapogatózást követően egy határozott rövid ütéssel bejelentkezik valaki. Semmi folytatás, hogy húzná vagy tolná, egyszerűen rástartolt, és diszkréten, de mégis keményen végigfut az üzenet a gerinces botom nyelén a kezemig. Dirr, röpül a válasz, keményen megakasztom a palit. Kis tétovázás után, - nem tudja mi a helyzet hirtelen – menne tovább a mederbe, de nem engedem. Na, ekkor szabadul el a pokol, megmutatja ki itt az úr, és harcsát meghazudtolóan beszánt a mederbe. Olyan lendülettel ránt le egy rakás zsinórt, hogy már épp utána akartam menni, de sikerült megállítani. Van itt erő mindenben, meg egyébként is szeretem az irányítást magaménak tudni, miután megálljt parancsolok nehezen, de méltóztatik közeledni. Lomha fejrázások (a pár kilósakhoz képest) gyorsan meg is érkeznek, bevet minden trükköt, de egyelőre a horog jól tartja.
Kemény csata kellős közepén állok, süllőm ilyen jól még nem védekezett, bizonyos, hogy kapitális a cimbora. Még a csónak közelében is olyan erő van benne, hogy többször megtépi a fékem és a mélybe tör. Elképesztő, sosem gondoltam volna, hogy télen halban ekkora erő lakozik. Halálra idegel minden egyes kirohanásával, látni szeretném. Bőven öt percen túl sikerült felemelnem, s ahogy oldalra fekszik, mint egy kis süldő, olyan vastag az oldala. Várom a megfelelő pillanatot, hogy beemelhessem, de nem hagyja magát, úgy leszorítja kopoltyúfedeleit, hogy nem tudok alányúlni. Várok, addig is nézzük egymást, de mi ez, ha nem szerelem első látásra. Gyönyörű hal, szigorú tekintettel. Végre enyhül szorítása, így meg tudom markolni és beemelni a mérlegelőre. Böszme nagy állat, azonnal mérem. Először a halat mérlegelővel, majd a mérlegelőt. Gyors matek eredménye 11,75 kg. 19 dekával az egyéni csúcs alatt! Azért nem sírok, inkább örülök, bármilyen meglepő is. Készül pár kép rólunk, hogy a halnak is legyen valami emléke rólam, majd sietve visszateszem a Dunába. Felveszem a súlyt és elcsorgok a pályáról. Köszönöm Duna, sosem voltam elégedetlen, most sem vagyok, felhívom pár cimborám, elújságolom a fogást, megosztom örömöm velük. Hatalmas peca volt!
