A Mitchell 300 elődje a világ első peremfutó orsóinak egyike volt. Megy a vita, hogy az akkor létező 2-3 szerkezetből melyik volt az első. Igazából nem is ez a fontos, hanem a tény, hogy a Mitchell 300 lett az, amelyik elképesztő eladásokat produkálva "a peremfutó orsó" lett Európában.
Az időnként korszerűsödő, és rendre megújuló 300-asból, több mint 30 millió darabot értékesítettek, amikor csúcsra járt a gyártás, napi 12.000 darabot is össze kellett szerelni belőle.
A kis történelmi áttekintéssel el tudjuk helyezni a Mitchell márkát az orsógyártás világában, s a múlt, az elért eredmények akkor is tiszteletet parancsolnak, ha azóta rengeteg minden történt az orsók fejlesztésének terén.
Előretörtek a japán gyártmányok, s tagadhatatlanul a szigetországban koncentrálódik az utóbbi évtizedekben az a szellemi tőke, az a tudásbázis, amely a legjobbakat a többiek fölé emeli. Ezért dolgoztat a francia gyártó is színtiszta japán mérnökgárdával a Mitchell Advanced vonalon. Egymás mellett fut a magnéziumházas MAG orsók (Premier, Lite, Extreme) fejlesztése a tradicionális 300-as vonallal.
Engem be is szippantott a magnézium felhő, s évekig leginkább ezekből a modellekből választottam. Mígnem 2013 derekán megjelent a legújabb 300-as vonal, s elkezdtem használni egy "sima" 300-ast és egy 308 Pro változatot. (Emlékeztetőül a 300-as méret egy kb. 40-es orsónak felel meg, a 308-as egy 30-asnak, míg a 310-es egy 25-ös apróságnak.)
A hatcsapágyas fekete színű 300-al feederezni kezdtem monofil zsinórral, meg a kisebb Pro változatot a pergetés szolgálatába állítottam. Mindkettővel sok halat fogtam. Erről be is számoltam 14 hónappal ezelőtt egy "Kipróbáltam" felhangú anyagban.
Azóta is használatban maradtak az orsók, és leginkább arra voltam kíváncsi, hogy majd’ másfél év nyúzás után milyen állapotban lesznek a szerkezetek. Legalább kétszer annyit tekertem a 308 Prót, ezért úgy döntöttem azt kapom szét, és belenézek, van-e látható kopás, öregedett-e valamilyen alkatrész, és egyáltalán a zsírzása megfelelő-e még?
Előzetesen még megosztanék egy kis epizódot az orsóval kapcsolatosan. A Tisza-tavon balinoztam vele májusban, amikor hazaugrottunk ebédelni. Eközben szinte a semmiből jókora zivatar kerekedett és csapott le a kikötőre. Iszonyat mennyiségű eső zúdult le. Az (őrzött kikötőben) csónakban hagyott felszerelésemet letakartam az orsónál egy törölközővel, hogy védjem az UV sugaraktól a zsinórt, és letettem a csónak aljába.
Amikor a zivatar után lóhalálában visszaérkeztem, elképedve láttam, hogy 200 liter víz van a csónakban, és az orsó teljes egészében víz alatt van. Gyorsan felkaptam - talán hülyeség volt, de - azonnal megtekertem, és hibátlanul dolgozott. Néztem, hogy folyik-e belőle víz, de ennek nyomát se láttam. Az volt a benyomásom, hogy nem jutott bele víz. Ott megfogadtam, hogy Budapesten majd szétszedem és belenézek, de egyrészről, mert semmi hibát, rendellenességet nem tapasztaltam, másrészről némi hanyagságból, ez a szétszedés egészen mostanáig nem történt meg.
Ezekkel az előzményekkel estem neki a belső feltérképezésének.
Jóérzéssel tapasztaltam, hogy a kis baleset során valóban nem jutott bele víz, vagy ha mégis, annak semmi nyoma nem volt. Az orsót általában a boton tartottam, s az egészet bottáskában.
Az orsón érdemi külsérelmi nyom nincs. A belsejében örömmel fedeztem fel azokat az apróságokat (megfelelő helyeken, nem csak dísznek berakott csapágyak, tizedmilliméteres kihézagoló alátétek, stb.), melyek a különbséget teszik egy tucatorsó, és a hosszabb távra tervezett, jól megkonstruált Mitchell 300-as között.
Ahogy a tavalyi gyorsteszten is megfogalmaztam, valóban többet kaptam ezektől az orsóktól, mint előzetesen reméltem, s használatban nagyon el kell gondolkodnom, hogy a nagyobb önsúly mellett mivel rosszabbak a több, mint kétszer annyiba kerülő Mag Pro Extreme sorozat darabjaitól.
Szarvas Zoltán
